Robogtunk szembe a hajnali széllel,
hogy a szememből kicsurrant a könny.
A Kállópartról varjak riadoztak,
a nyáj most széledt szét a friss füvön;
a kertek alján megcsapott az illat:
virágzó fürtök mézes zamata;
valahol harangoztak … s én kacagtam,
hogy estig nem kell menni már haza.

Aztán elhagytunk mindent, csak a puszta
szent végtelenje ragyogott körül,
a kék azúr tavát a felhőnyájak
szürcsölgették és azokon fölül
pacsirta zengett részegen a fénytől:
boldogságában tán földet sem ér;
harmatot dörzsöltek a kék katángok
szemükből, hogy megzörgött a szekér.

– S én azt hittem, hogy ez lesz majd az élet:
örökké menni fényes utakon,
a végtelenre rányitni a lelket,
fölinni mindent fényreszomjazón,

A Vivicittá alatt belinkelt írás tanácsát megfogadva úgy indultam ezen a versenyen, hogy jó kis felkészítő futás lesz, az idő, helyezés nem számít. Mondjuk abban a melegben, terepen a PB amúgy se merült volna fel. 
Szeretem a falusi-kisvárosi versenyek hangulatát, de az is vonzott, hogy az útvonal a Derecske melletti szikes pusztán vezet át, részben a Derecskei-Kálló mellett, amerre Zengővel régebben sokat mozogtunk. A nyugati irányba megtett nagy túráink, jövés-menéseink során mindig erre haladtunk el a tetétleni, berettyóújfalusi bázisainkhoz. Szóval nosztalgia is vezetett, vágy a másféle táj rezgése, illata után. 

Nagy Andris fuvarozott ki, akiről kint kiderült, hogy ő  a versenybíró. 
Kaptunk egy A4-es méretű rajtszámot, amit valahogy felrögzítettem, vitorlának is jó lesz, meg egy cetlit, hogy azt majd az első kör után le kell adni, nem egészen értettem a koncepciót, de eltettem. 
Bemelegítés, igazi amatőr, de lelkes szervezőcsapat szorgoskodása, megjöttek Szilviék is a gyerekekkel, aztán odaálltunk a rajthoz. A szervezők hangosban tájékoztattak minket az útvonallal kapcsolatban, megjegyezve, hogy a reggeli bejárásnál 4 tanyasi kutya is kirohant rájuk, de megérték a gazdikat, hogy lokalizálják őket, így remélhetőleg minden rendben lesz. Én, kutyasuttogói adottságaim tudatában jót kuncogtam a vidéki versenyek sajátos báján, a többiek kicsit zavarnak tűntek. 
Szilvi megkért, hogy az elején segítsek Bencének, el ne tapossák a nagyok, el ne rohanjon, szóval fogtuk egymás kezét még a rajt után is, néhányszor egyeztettem, hogy ki merre fordul majd, amikor szétválik a mezőny, majd elhúztam saját iramban a felesek után. 
Hamar kiértünk a Kálló hídjához, ahol annak idején sokszor megálltunk frissíteni embert és lovat, aztán jobbra el a kertek alatt, ki a puszta felé. 

Az ilyen versenyeken szokásos módon a falu erős legényei jó kezdés után gyors visszaesést produkáltak, volt, aki már 3-4 km után sétálgatott egy keveset ott, ahol a rokonok már nem látták. 
Az útvonal bevitt Tépe alá, majd innen kikanyarodott a szikre, ahol azonnal megcsapott a tömény kamillaillat. A "borítás" erősen mezei volt, járt a bokánk rendesen, figyelni kellett a keréknyomokra, és a pusztában megszoruló délibábos, remegő meleg is szedte áldozatait, mire Tépére beértünk, már elég sok futó megpimpósodott tőle. 
Az utcákban hirtelen már nem is volt előttem senki, az unott rendőrök nem siettek mutatni az utat, de kitaláltam azért a faluból a bringaútra, ahol ismét találtam magam előtt mezőnyt, amit főleg a belassult 10ezresek alkottak. 
Monoton szakasz be Derecskére, a versenyközpont előtt Szilviék biztatnak, a kapunál Andris, kérnék a cetlit, de már szétolvad rajtam, nem baj, menjek csak tovább. 
A 2. kör elején még előzök 1-2 sétálgatót, aztán senki. Érdeklődöm a segítőktől, rendőröktől, van-e előttem nő, de elég ellentmondó válaszok érkeznek (4 is van, egy sincs), kiérve a hídhoz rájövök, kár ezzel foglalkozni, Annyira egyedül vagyok, hogy itt már se engem nem fognak előzni, se én nem fogok be senkit, futok hát magamnak, amiért jöttem, a táj és a mozgás öröméért. 
A pusztába kikanyarodva kétszer is elbizonytalanodom az elágazó, tökegyforma keréknyomok (mondjuk, hogy utak) láttán, egyszer rossz irányba is indulok, visszajövök, de még mindig sehol senki. Elvileg vannak kis útjelző táblák, de nem találom őket. Aztán felrémlik, hogy az első körben azoknál a berohadt körbáláknál kanyarodtunk el, nosza, fussunk arra! 
Az út mellett csábítóan illatozik a kamilla, mögöttem még mindig senki, mi történhet, ha szedek egy kicsit belőle? Szóval megállok a verseny közepén virágot szedni. 

Tépe felé aztán jön szembe a felvezető bringás, megnyugszom, hogy jó úton járok, azt mondja, ellopták a kis táblákat. 
Ismét a falu, a rendőrök már rám se néznek, a bringaút is kihalt, próbálok kicsit gyorsítani, mégiscsak versenyen vagyunk, szenvedjünk meg érte, aztán virágcsokorral a kezemben befutok. Ezen mindenki nevet. 
Mint kiderült, előttem csak a férfi dobogó futott. 

Ajánlom a versenyt azoknak, akik szeretik a családias hangulatot, nem bosszankodnak a kisebb szervezési malőrökön, és nem nézik le a sík terepet.  

Pedig januárban még jó ötletnek tűnt. 
A távval nem volt jó a kapcsolatom, összesen négyszer álltam rajthoz, abból egyszer feladtam, volt egy masszív kudarcélményem a Kráter Kupáról, meg két jónak mondható futásom Újvároson. Az egyéni csúcsom 1:42 volt, amit jó régen, 2016 őszén futottam, 2 héttel egy 6 órás futás után, úgy gondoltam, ideje már megdönteni. 
A Rotary-n pont ennyi volt a féltávom, amire egy elég hasonló másik felet sikerült futnom, ezért arra számítottam, hogy lazán meglesz az új PB.
Előző nap utaztam el Pestre, Timinél aludtam, akivel már hagyományosan együtt veszünk részt a BSI - rendezvényeken, csak időközben a segítői státuszt megunva már ő is indul. Ezúttal tudományosan megtámogatott felkészülés volt a háta mögött, Oli akadémiájának edzésprogramját követte. 

Reggel kibringáztunk a Margit szigetre, elmerültünk a szokásos BSI kavalkádban, hangulatban, melegítettem, aztán felkocogtam a rajthoz.
Nem volt rossz érzés konstatálni, hogy a tervezett célidőmnek megfelelő zóna mennyire elöl helyezkedik el. Befurakodtam, és hamarosan el is rajtolunk - ezzel a jó érzéseknek vége is lett. 

A tömeg valahogy nehezebben lódult neki, mint a maratonon, aztán rögtön jött is az emelkedő a Margit hídra, a lejtőn elém vágott egy motoros, és nagyjából így folytatódott végig - valami mindig megakadályozott abban, hogy felvegyek egy jó utazósebességet. 
Leginkább persze én magam voltam ennek az oka, mert a Spar-on ugyanezek a körülmények nem szoktak zavarni (bár itt a felesbe beletettek annyi kaptatót, mint ott a teljes távba). 
A lényeg, hogy szenvedtem az általam reálisnak gondolt iramtól (a maratoni és a 10ezres közöttire lőttem be), nem volt jó az érzés, ezért 6-7 km után úgy döntöttem, kicsit kiengedek, hátha elkapom a fonalat, és a végén még mindig mehetek a PB-ért, ha lesz erőm. Ha meg nincs, akkor azt a keveset jobb beosztani. 
A frissítést nem terveztem túl, úgy gondoltam, ezen a távon elég lesz amit adnak, nyomtam kis isot is a víz mellett, de nem az energia hiányzott a sebességhez. Haladtunk, a szerényebb iramban sem éreztem jól magam, nem tetszett a verseny, meg semmi sem. Vár, hidak, megint elém léptek, nem volt jó. 
A táv utolsó harmadában próbáltam gyorsítani, de nem ment, a végén már 5 percesekre lassultam, és nem elég, hogy nem voltam képes a maratoni iramomnál gyorsabbat menni, de míg a Rotaryn tök lazán, vidáman futottam a végéig, még hajrázni is volt erőm, amikor biztattak, itt most az életemért küzdöttem, fújtattam, haldokoltam.
Csak az vigasztalt, hogy Kokó ott futott előttem, ezek szerint ő sincs jobb formában. 
Végre célegyenes, egy testcsellel kikerültem a Kokó miatt összeverődött kamerákat, aztán megálltam, és konstatáltam, hogy na, ez nem jött össze. Ugyanazt az 1:42-t futottam, mint másfél éve, vagy mint a maratonon. 
Nem nagy tragédia, inkább egy ilyen verseny sikerüljön rosszul, mint egy fontosabb, de sajnáltam a kifizetett pénzt, az eltolt hétvégét, amikor bringázni is lehetett volna, ja, és közben az összes kolléga bent melózott, mert a következő hétre vártuk a nagy, 5 éves akkreditációt. Ja, és az érem is béna színű.  

Átöltözés után még kicsit ténferegtünk Oliék környékén, megállapítottam, hogy a mester sokkal nagyobb darab, mint gondoltam, aztán elköszöntem TImitől, mert a két szám között olyan nagy volt a szünet, hogy a rajtját már nem tudtam volna megvárni 
A vonaton ért utol az sms-e, hogy neki se sikerült jól, az idő csalódás volt, és kívül esett azon a zónán, amiből Oli vállalja a félmaratonra történő felkészítést 
Utólag Sólyom Gabi belinkelt egy cikket arról, hogy ha alapvetően triatlonos szezonra készülsz, akkor a futóversenyeket félre kell tenni, vagy csak edzésjelleggel venni részt rajtuk.
https://futasrolnoknek.hu/triatlon/triatlon-edzesek-tavasszal-853
Kár, hogy nem januárban olvastam. 
Minden esetre jövőre (remélem) bölcsebb leszek, feles csúcsot meg majd futok valamikor, valahol. Annyira nem fontos. 
Csak lazán kötődik ehhez a versenyhez, de ebben az évben több feles távot futottam, egyszer itt magában, és sokszor valami másnak a részeként (maraton, triatlon féltáv, ráfutós edzés 150-160 km bringa után), és nagyon fura volt, hogy mindig ugyanazt az iramot tudtam. Ha valaki esetleg meg tudja fejteni, azt miért van így, kíváncsi lennék rá. MIért nem tudok sima félmaratonon erősebb iramot tartani, vagy pozitívabb szemlélettel nézve, miért nem lassulok be ehhez képest egy jó hosszú bringától? 

Aki ismer, az mindjárt a nyitóképből leszűrheti, hogy nagyon jól éreztem magam ezen a versenyen, mert elég ritkán szoktam ilyen nyíltan és őszintén belemosolyogni a kamerába. Pedig nincs mellettem egy darab állat sem, csak csillámparipák. Fura, nem?
Csütörtök délután a DEAC Atlétika tornatermi edzésére szoktam járni, és már régen feltűnt, hogy ez a társaság nagy jelentőséget tulajdonít a tavasszal Szarvasűző, ősszel Rókaűző néven megrendezett egyetemi váltófutásnak. Már tavaly is hívtak, de én ugye nehezen mozdulok itthonról. Idén nem akartam kimaradni, mert egyrészt megtisztelő, hogy hívnak, másrészt gondoltam, hogy jó móka lehet, ha ennyire sokat foglalkoznak vele. 
Bekerültem hát a Szarvasűző Nyugger Csillámparipák csapatába.
Maga a verseny Egerben indul és Miskolcon van vége, 84 km hosszú összesen, a táv nagy része a Bükkben húzódik.
Először egy hosszabb, 10 km körüli szakaszt osztottak nekem, de egy sérülés miatt ebből egy  5 km-es lett, mégpedig mindjárt a nyitó szakasz. Voltak kétségeim, mert még sose futottam ilyen távot versenyen, edzésen se nagyon. 
Reggel már jól indult a nap, mert nem kellett bebringáznom, Tomi fölvett, aztán az agrárnál átszálltunk Zelei Zsolt kocsijába, akiről menet közben kiderült, hogy régebben komolyan focizott, és erről, a két sportág összevetéséről jól elbeszélgettünk Egerig. 
Ahogy befordultunk a városba, hirtelen rám tört a para, hogy itt atléták lesznek, mit fogok én kezdeni azon az 5 km-en csigaként, és ha utolsó leszek, mit szólnak a többiek. 
A versenyközpont keresgélése közben sem nyugodtam meg a sok agáralkatú hölgyemény láttán. 
Aztán összeverődött a csapat, megcsodálták a baglyos gatyómat, majd Detty megkínált minket egy ginseng tartalmú kiegészítővel, amitől majd felpörgök és nem minősül dopingnak. 

A beszámolómat jó messziről kezdem, konkrétan 1 évvel ezelőttről .
A 2017-es év elég rosszul kezdődött, nyögvenyelős, sérülésekkel tarkított alapozás, teljes lerokkanás a Rotary előtt, és sajnos a folytatás se volt sokkal különb, a szorgos és megnövekedett edzésmunka ellenére semmi számszerű fejlődést nem sikerült felmutatnom versenyeken. A Spar Maratont nagyon elrontottam, a működőképes A és B tervek helyett elmentem az iramfutókkal, akik nagyon erősen kezdtek, és csúnyán elfutottam magam, bár utólag felmerült, hogy nem is voltam egészséges. Egy dologra vagyok büszke, hogy mindezt elég jól viseltem.
Novemberben ittam erre az egészre 1 pohár hideg vizet, pihentem 3 hetet és új fejezetet nyitottam.

Az edzésmunka tovább nőtt, mivel a célok is merészebbek lettek, és ennek az évnek az elején már már valami látszott is belőle. A számomra kicsit idegen 10 ezres távon perceket sikerült javítanom az addigi legjobbamon. Akkor úgy éreztem, nagyon jó maratont fogok futni tavasszal.
Aztán február végén bejött egy hidegfront, egyszer vizes fejjel üldöztem az egyik kiszökött ebet, megfáztam, a gyomrom is vacakolt és úgy általában besokalltam a téltől, ami nem akart elmúlni. Nem tudtam esténként nyújtani, tornázni, csak megcsináltam, amit muszáj volt kint, és utána vacogtam a takaró alatt. Az egész futóverseny valahogy már nem volt fontos, csak az olvadás, arra tudtam gondolni.

A verseny hetében maga a munkábajárás is komoly gondot okozott, meg az itthoni teendők is a befagyott kerekű talicskával, fájt a derekam, és a szombati nagytakarítás (nem a házban, kint) végképp betett neki, így este teljes apátiában felraktam pár tigristapaszt, nem tekertem be a városba frissítőspalackokért, ahogy terveztem, és némi készülődés után (amit máskor olyan alaposan szoktam elvégezni már napokkal előre) "majd lesz valami" felkiáltással nyugovóra tértem.
Reggel jól ébredtem, a tapaszok tették a dolgukat, koránkelőként az átállítás se zavart meg. A betekerés során a fájós derék miatt kiálltam a nyeregből, leesett a lánc, elestem. Amíg a cuccot szedegettem, megfogadtam, hogy erre a &đĐ##Ł versenyre nem nevezek többet, mert nem vagyunk haverok.

A Sparban vettem palackokat, majd a helyszínen a hókupacok között nekiálltam frissítőt kiporciózni. Fázott a lábam, a lelkem, semmi kedvem nem volt az egészhez.
Aztán szivárogtak a sporttársak, kicsit felvidultam, a segítőknek kiosztottam az anyagot, melegítettem, hangolódtam, majdnem lekéstem a rajtot, aztán felkúsztam egészen a Tomi féle zergék mögé, "én nem kerülgetek senkit" hozzáállással. Utólag kiderült, így jártam jól, mert ezt a rajtot nem lehetett lekésni, és legalább nem ácsorogtam ott fölöslegesen.
A rajt után valahogy mindent elvágtak, ami addig volt, kilőttem, mint az Oxigénen, némi nyargalás után rájöttem, hol vagyok, és leváltam Tomiról, majd szépen felvettem az általam jónak érzett tempót, amit aztán 5 körön keresztül sikerült is tartanom. Ez igényelt némi önfegyelmet, mert a 2. kör elején megelőzött Varga Bea, a kör végén pedig Gyuri vont be egy kellemes társalgásba, és majdnem elsodort egy nem nekem való irammal, de aztán észbe kaptam és kissé udvariatlanul elhajtottam. Később még Csilla kacsintott az út széléről, hogy mennek előttem, de én csak a fejemet ráztam, jó lesz ez így.
Fél körönként kaptam a frissítőt, kétféle ízben, kis adagokban. Az iram tartása azért volt leginkább fontos, hogy ezt meg tudjam inni, mert ha gyorsabban futok, akkor annyira befeszül a gyomrom, hogy képtelen vagyok nyelni. Most nem volt ezzel gondom, kortyolgattam, és szépen tartotta is az energiaszintemet.
Leginkább magamra figyeltem, néha az órámon a sebességre. Ami a pulzust illeti, azt az első kör után negligáltam, mert a frissítéstől mindig felugrott, sokszor 10ezres értékkel mentem, de mivel maga a futás jól esett, nem foglalkoztam vele.
Tapasztalatom szerint egy maraton akkor jó és sikeres, ha  féltávnál még úgy érzed, eddig mit se csináltál. Az 5. körre fordulva így már tudtam, hogy ez jó futás lesz, mert teljesen friss voltam, a lábaimat nem is éreztem, és elkezdtem visszaelőzni azokat, akiket korábban elengedtem. Még a gyomrom is rendben volt, befogadta, amit kellett, kedvem volt menni, az ismerősöket, akik előztek vagy akiket utolértem, vígan köszöntöttem, jól éreztem magam. Mondjuk időközben az irritáló hókupacok is elolvadtak, és a derekam is kilazult.
A 6. körre kezdett már kicsit befeszülni a hasam, egy frissítést kihagytam, de energiám volt, nem hiányzott. Akkor már tudtam, hogy itt fal, megzuhanás nem lesz, jó idővel, első helyen fogok beérni. Innentől örömfutás volt. Gondolom, itt mindenki tudja, milyen jó érzés az, amikor egy táv végén még van erőd menni, nem lassulsz, nem esik szét a mozgásod, egyben vagy. Meg is néztem magam a stadion ablakában, milyen fura, hogy így futok egy maraton végén én, a gömbvillám (vagy ahogy Veronika hív, a kis bulldog).
Az utolsó kör jutalomjáték, kicsit már kiengedtem, a Stadiból kifelé a DKFI csapata biztat, na jó, még belehúzok, füstöljön a befutó, aztán vége lett. Szokásos módon nem sok mindent érzek, de legalább mosolygok, az is valami.
Utólag azért sok minden átfut rajtam.
Egy csomó ember, nagyszerű emberek és sporttársak azzal töltötték a hétvégéjüket, hogy órákon át az út szélén állva a hidegben lessék a felbukkanásunkat és biztassanak, segítsenek. Ez nagy dolog, enélkül azért nem lett volna ilyen jó ez a futás.
Az időeredménynél is örömtelibb számomra az, hogy milyen egyenletesen mentem. Ezzel (az őszi elbaltázás után) sikerült saját magam számára igazolni, hogy be tudok osztani, érzem, mire vagyok képes.
Nagyon örültem annak is, hogy a frissítés jól sikerült, ez a keverék az én gyerekem ugye, és nagyon jól muzsikált.
Csak remélni tudom, hogy ahogy tavaly, úgy idén is ez a verseny jellemző lesz az egész szezonra.