A beszámolómat jó messziről kezdem, konkrétan 1 évvel ezelőttről .
A 2017-es év elég rosszul kezdődött, nyögvenyelős, sérülésekkel tarkított alapozás, teljes lerokkanás a Rotary előtt, és sajnos a folytatás se volt sokkal különb, a szorgos és megnövekedett edzésmunka ellenére semmi számszerű fejlődést nem sikerült felmutatnom versenyeken. A Spar Maratont nagyon elrontottam, a működőképes A és B tervek helyett elmentem az iramfutókkal, akik nagyon erősen kezdtek, és csúnyán elfutottam magam, bár utólag felmerült, hogy nem is voltam egészséges. Egy dologra vagyok büszke, hogy mindezt elég jól viseltem.
Novemberben ittam erre az egészre 1 pohár hideg vizet, pihentem 3 hetet és új fejezetet nyitottam.

Az edzésmunka tovább nőtt, mivel a célok is merészebbek lettek, és ennek az évnek az elején már már valami látszott is belőle. A számomra kicsit idegen 10 ezres távon perceket sikerült javítanom az addigi legjobbamon. Akkor úgy éreztem, nagyon jó maratont fogok futni tavasszal.
Aztán február végén bejött egy hidegfront, egyszer vizes fejjel üldöztem az egyik kiszökött ebet, megfáztam, a gyomrom is vacakolt és úgy általában besokalltam a téltől, ami nem akart elmúlni. Nem tudtam esténként nyújtani, tornázni, csak megcsináltam, amit muszáj volt kint, és utána vacogtam a takaró alatt. Az egész futóverseny valahogy már nem volt fontos, csak az olvadás, arra tudtam gondolni.

A verseny hetében maga a munkábajárás is komoly gondot okozott, meg az itthoni teendők is a befagyott kerekű talicskával, fájt a derekam, és a szombati nagytakarítás (nem a házban, kint) végképp betett neki, így este teljes apátiában felraktam pár tigristapaszt, nem tekertem be a városba frissítőspalackokért, ahogy terveztem, és némi készülődés után (amit máskor olyan alaposan szoktam elvégezni már napokkal előre) "majd lesz valami" felkiáltással nyugovóra tértem.
Reggel jól ébredtem, a tapaszok tették a dolgukat, koránkelőként az átállítás se zavart meg. A betekerés során a fájós derék miatt kiálltam a nyeregből, leesett a lánc, elestem. Amíg a cuccot szedegettem, megfogadtam, hogy erre a &đĐ##Ł versenyre nem nevezek többet, mert nem vagyunk haverok.

A Sparban vettem palackokat, majd a helyszínen a hókupacok között nekiálltam frissítőt kiporciózni. Fázott a lábam, a lelkem, semmi kedvem nem volt az egészhez.
Aztán szivárogtak a sporttársak, kicsit felvidultam, a segítőknek kiosztottam az anyagot, melegítettem, hangolódtam, majdnem lekéstem a rajtot, aztán felkúsztam egészen a Tomi féle zergék mögé, "én nem kerülgetek senkit" hozzáállással. Utólag kiderült, így jártam jól, mert ezt a rajtot nem lehetett lekésni, és legalább nem ácsorogtam ott fölöslegesen.
A rajt után valahogy mindent elvágtak, ami addig volt, kilőttem, mint az Oxigénen, némi nyargalás után rájöttem, hol vagyok, és leváltam Tomiról, majd szépen felvettem az általam jónak érzett tempót, amit aztán 5 körön keresztül sikerült is tartanom. Ez igényelt némi önfegyelmet, mert a 2. kör elején megelőzött Varga Bea, a kör végén pedig Gyuri vont be egy kellemes társalgásba, és majdnem elsodort egy nem nekem való irammal, de aztán észbe kaptam és kissé udvariatlanul elhajtottam. Később még Csilla kacsintott az út széléről, hogy mennek előttem, de én csak a fejemet ráztam, jó lesz ez így.
Fél körönként kaptam a frissítőt, kétféle ízben, kis adagokban. Az iram tartása azért volt leginkább fontos, hogy ezt meg tudjam inni, mert ha gyorsabban futok, akkor annyira befeszül a gyomrom, hogy képtelen vagyok nyelni. Most nem volt ezzel gondom, kortyolgattam, és szépen tartotta is az energiaszintemet.
Leginkább magamra figyeltem, néha az órámon a sebességre. Ami a pulzust illeti, azt az első kör után negligáltam, mert a frissítéstől mindig felugrott, sokszor 10ezres értékkel mentem, de mivel maga a futás jól esett, nem foglalkoztam vele.
Tapasztalatom szerint egy maraton akkor jó és sikeres, ha  féltávnál még úgy érzed, eddig mit se csináltál. Az 5. körre fordulva így már tudtam, hogy ez jó futás lesz, mert teljesen friss voltam, a lábaimat nem is éreztem, és elkezdtem visszaelőzni azokat, akiket korábban elengedtem. Még a gyomrom is rendben volt, befogadta, amit kellett, kedvem volt menni, az ismerősöket, akik előztek vagy akiket utolértem, vígan köszöntöttem, jól éreztem magam. Mondjuk időközben az irritáló hókupacok is elolvadtak, és a derekam is kilazult.
A 6. körre kezdett már kicsit befeszülni a hasam, egy frissítést kihagytam, de energiám volt, nem hiányzott. Akkor már tudtam, hogy itt fal, megzuhanás nem lesz, jó idővel, első helyen fogok beérni. Innentől örömfutás volt. Gondolom, itt mindenki tudja, milyen jó érzés az, amikor egy táv végén még van erőd menni, nem lassulsz, nem esik szét a mozgásod, egyben vagy. Meg is néztem magam a stadion ablakában, milyen fura, hogy így futok egy maraton végén én, a gömbvillám (vagy ahogy Veronika hív, a kis bulldog).
Az utolsó kör jutalomjáték, kicsit már kiengedtem, a Stadiból kifelé a DKFI csapata biztat, na jó, még belehúzok, füstöljön a befutó, aztán vége lett. Szokásos módon nem sok mindent érzek, de legalább mosolygok, az is valami.
Utólag azért sok minden átfut rajtam.
Egy csomó ember, nagyszerű emberek és sporttársak azzal töltötték a hétvégéjüket, hogy órákon át az út szélén állva a hidegben lessék a felbukkanásunkat és biztassanak, segítsenek. Ez nagy dolog, enélkül azért nem lett volna ilyen jó ez a futás.
Az időeredménynél is örömtelibb számomra az, hogy milyen egyenletesen mentem. Ezzel (az őszi elbaltázás után) sikerült saját magam számára igazolni, hogy be tudok osztani, érzem, mire vagyok képes.
Nagyon örültem annak is, hogy a frissítés jól sikerült, ez a keverék az én gyerekem ugye, és nagyon jól muzsikált.
Csak remélni tudom, hogy ahogy tavaly, úgy idén is ez a verseny jellemző lesz az egész szezonra.