Robogtunk szembe a hajnali széllel,
hogy a szememből kicsurrant a könny.
A Kállópartról varjak riadoztak,
a nyáj most széledt szét a friss füvön;
a kertek alján megcsapott az illat:
virágzó fürtök mézes zamata;
valahol harangoztak … s én kacagtam,
hogy estig nem kell menni már haza.

Aztán elhagytunk mindent, csak a puszta
szent végtelenje ragyogott körül,
a kék azúr tavát a felhőnyájak
szürcsölgették és azokon fölül
pacsirta zengett részegen a fénytől:
boldogságában tán földet sem ér;
harmatot dörzsöltek a kék katángok
szemükből, hogy megzörgött a szekér.

– S én azt hittem, hogy ez lesz majd az élet:
örökké menni fényes utakon,
a végtelenre rányitni a lelket,
fölinni mindent fényreszomjazón,

A Vivicittá alatt belinkelt írás tanácsát megfogadva úgy indultam ezen a versenyen, hogy jó kis felkészítő futás lesz, az idő, helyezés nem számít. Mondjuk abban a melegben, terepen a PB amúgy se merült volna fel. 
Szeretem a falusi-kisvárosi versenyek hangulatát, de az is vonzott, hogy az útvonal a Derecske melletti szikes pusztán vezet át, részben a Derecskei-Kálló mellett, amerre Zengővel régebben sokat mozogtunk. A nyugati irányba megtett nagy túráink, jövés-menéseink során mindig erre haladtunk el a tetétleni, berettyóújfalusi bázisainkhoz. Szóval nosztalgia is vezetett, vágy a másféle táj rezgése, illata után. 

Nagy Andris fuvarozott ki, akiről kint kiderült, hogy ő  a versenybíró. 
Kaptunk egy A4-es méretű rajtszámot, amit valahogy felrögzítettem, vitorlának is jó lesz, meg egy cetlit, hogy azt majd az első kör után le kell adni, nem egészen értettem a koncepciót, de eltettem. 
Bemelegítés, igazi amatőr, de lelkes szervezőcsapat szorgoskodása, megjöttek Szilviék is a gyerekekkel, aztán odaálltunk a rajthoz. A szervezők hangosban tájékoztattak minket az útvonallal kapcsolatban, megjegyezve, hogy a reggeli bejárásnál 4 tanyasi kutya is kirohant rájuk, de megérték a gazdikat, hogy lokalizálják őket, így remélhetőleg minden rendben lesz. Én, kutyasuttogói adottságaim tudatában jót kuncogtam a vidéki versenyek sajátos báján, a többiek kicsit zavarnak tűntek. 
Szilvi megkért, hogy az elején segítsek Bencének, el ne tapossák a nagyok, el ne rohanjon, szóval fogtuk egymás kezét még a rajt után is, néhányszor egyeztettem, hogy ki merre fordul majd, amikor szétválik a mezőny, majd elhúztam saját iramban a felesek után. 
Hamar kiértünk a Kálló hídjához, ahol annak idején sokszor megálltunk frissíteni embert és lovat, aztán jobbra el a kertek alatt, ki a puszta felé. 

Az ilyen versenyeken szokásos módon a falu erős legényei jó kezdés után gyors visszaesést produkáltak, volt, aki már 3-4 km után sétálgatott egy keveset ott, ahol a rokonok már nem látták. 
Az útvonal bevitt Tépe alá, majd innen kikanyarodott a szikre, ahol azonnal megcsapott a tömény kamillaillat. A "borítás" erősen mezei volt, járt a bokánk rendesen, figyelni kellett a keréknyomokra, és a pusztában megszoruló délibábos, remegő meleg is szedte áldozatait, mire Tépére beértünk, már elég sok futó megpimpósodott tőle. 
Az utcákban hirtelen már nem is volt előttem senki, az unott rendőrök nem siettek mutatni az utat, de kitaláltam azért a faluból a bringaútra, ahol ismét találtam magam előtt mezőnyt, amit főleg a belassult 10ezresek alkottak. 
Monoton szakasz be Derecskére, a versenyközpont előtt Szilviék biztatnak, a kapunál Andris, kérnék a cetlit, de már szétolvad rajtam, nem baj, menjek csak tovább. 
A 2. kör elején még előzök 1-2 sétálgatót, aztán senki. Érdeklődöm a segítőktől, rendőröktől, van-e előttem nő, de elég ellentmondó válaszok érkeznek (4 is van, egy sincs), kiérve a hídhoz rájövök, kár ezzel foglalkozni, Annyira egyedül vagyok, hogy itt már se engem nem fognak előzni, se én nem fogok be senkit, futok hát magamnak, amiért jöttem, a táj és a mozgás öröméért. 
A pusztába kikanyarodva kétszer is elbizonytalanodom az elágazó, tökegyforma keréknyomok (mondjuk, hogy utak) láttán, egyszer rossz irányba is indulok, visszajövök, de még mindig sehol senki. Elvileg vannak kis útjelző táblák, de nem találom őket. Aztán felrémlik, hogy az első körben azoknál a berohadt körbáláknál kanyarodtunk el, nosza, fussunk arra! 
Az út mellett csábítóan illatozik a kamilla, mögöttem még mindig senki, mi történhet, ha szedek egy kicsit belőle? Szóval megállok a verseny közepén virágot szedni. 

Tépe felé aztán jön szembe a felvezető bringás, megnyugszom, hogy jó úton járok, azt mondja, ellopták a kis táblákat. 
Ismét a falu, a rendőrök már rám se néznek, a bringaút is kihalt, próbálok kicsit gyorsítani, mégiscsak versenyen vagyunk, szenvedjünk meg érte, aztán virágcsokorral a kezemben befutok. Ezen mindenki nevet. 
Mint kiderült, előttem csak a férfi dobogó futott. 

Ajánlom a versenyt azoknak, akik szeretik a családias hangulatot, nem bosszankodnak a kisebb szervezési malőrökön, és nem nézik le a sík terepet.